Az új, 1915-ben átadott Széchenyi Lánchíd nem sokáig tudta a forgalmat zavartalanul lebonyolítani, mert gyakorlatilag pár hónapon belül hibák jelentkeztek az útpályán, felhulámosodott. A fakockák megsüllyedtek, és a helyzet az idő elteltével egyre csak romlott. Sőt a járda aszfaltburkolata is felpúposodott.
A helyzet 1919-ben lett teljesen tarthatatlan, annyira, hogy a Tanácsköztársaság rendőrsége le is zárta a hidat a járműforgalom elől. Lépni kellett, de mivel egy vesztes háború, belső forrongások, forradalom, kommün után volt az ország, sok erőforrás nem állt rendelkezésre a javításra. A hibák okát – többszörös kivitelezési és tervezési problémák – Zielinski Szilárd részletesen feltárta, de a javításhoz szükséges fakocka egyszerűen nem állt rendelkezésre, ezért kiskockakő burkolatot kapott a híd.
A hibát az okozta, hogy a pálya szerkezetét alkotó zorés vasakat túl távol helyezték el, azért, hogy a pálya tömegét csökkentsék, valamint kihagytak egy deszkaréteget, emiatt a pálya különböző rétegeiben alkalmazott olaj és bitumen megfolyt, és a fakockák egyszerűen bemerültek az így kialakuló puha bitumensárba. Mivel a zorés vasak túl távol voltak egymástól és a vasak közötti eternitlapok is eltörtek, ezért minden negyedik sor fakocka-sor gyakorlatilag besüllyedt az útpályába.
A híd az új útpályával 1916-ban (Fortepan, Németh Tamás)